20160220

#krizboatparis / vol.2

Február elején édesanyámmal elutaztunk Párizsba, hogy hazahozzunk egy 1904-ben készült Czóbel grafikát a megújuló szentendrei Czóbel kiállításra. Ez a bejegyzést a párizsi élményeinkről szóló, második beszámoló. az elsőt itt olvashatod.

Bárhol jártam eddig a világban, a megérkezés utáni másnap reggel mindig béna volt. Az első ébredéskor az idegen ország, idegen szobájában, teljes tanácstalanságban szokott hagyni. Minden alkalommal kábán tértem magamhoz, és még órákig dolgoznom kellett azon, hogy tudatosítsam magamban, hol vagyok. Ezen a helyek se segítettek sokat.
Általában az a rossz érzésem szokott lenni, hogy a városok távolságtartóan elhúzódnak tőlem, és mint egy nem várt, idegen testet, megpróbálnak kilökni magamból. Aztán persze két-három nap után megszokjuk egymást az új környezettel, de ez a különös vergődés elmaradhatatlan része volt minden utazásomnak. Egészen mostanáig. Párizs más. Párizs kérdés nélkül, és azonnal elfogadott, az utcák pedig, amiket még sosem láttam, valahogy ismerősnek tűntek.


Reggel kilenckor indultunk a Julian Akadémiára, hogy elhozzuk a képet, hogy a délután a restaurátor közreműködésével, lekerülhessen a kartonról. Az Akadémián röviden elintéztük a papírmunkát, majd a képet kellő odafigyeléssel becsomagolva, visszasétáltunk a Magyar Intézetbe, ahol biztonságba helyeztük értékes csomagunkat, és abban bízva vágtunk neki a délutánnak, hogy pár óra múlva megoldódik minden probléma.
Sétánk irányát a Szajna határozta meg. Meglátogattuk a Louvre-t – bár kedd lévén nem tudtuk megnézni a kiállításokat. Egyébként se lett volna sok értelme pár órába sűríteni az egyébként hetek alatt se végignézhető anyagot. Útba ejtettük a Sennelier-t, ami Párizs egyik legjelentősebb – és legidősebb – művészellátója, de mindezekkel együtt céltalanul bolyongtunk a városban. Persze Anyának ezek nagyrészt ismerős helyek voltak, éppen ezért nagyon tudatosan a vezette a sétát ebbe a céltalanságba, hogy elsősorban valami „összhatás“ szülessen bennem. Tökéletesen igaza volt. Pontosan erre volt szükségem. Egy-két kivételtől eltekintve, kihagytuk a legtipikusabb párizsi célállomásokat – így kimaradt az Eiffel torony, a Diadalív, stb – de cserébe átitatódtunk az atmoszférával.


Sétánkat csak egy rövid intermezzo zavarta meg: értesítettek, hogy megérkezett a restaurátor a Párizsi Magyar Intézetbe. Mire visszaértünk, már le is szedte a képet a kartonról. Mint kiderült, a keretezők, rendkívül „leleményesen“, kétoldalú ragasztóval rögzítették a képet a kartonhoz. A restaurátor – aki egyébként egy rendkívül szimpatikus, olasz hölgy volt – elmesélte, hogy rendszeresen meggyűlik a baja a francia keretezőkkel, akik rendre nem tulajdonítanak jelentőséget a bekeretezni kívánt műtárgy megóvásának. Ellenben elismeréssel nyilatkozott a szállításhoz hozott, egyedileg méretezett hengerről és a speciális, a műtárgyat védő papírokról. Profin felkészültetek – mondta, mikor gondosan összecsavarta, és a hengerbe helyezte a kartontól megszabadított Czóbel rajzot. Ennek kapcsán muszáj beszélnem egy nagyjából ekkor körvonalazódó benyomásomról.
Mint talán minden hazánkfia aki „nyugatra“ látogat, azzal a meggyőződéssel szálltam fel a repülőre, hogy a kopott kis Magyarországról valami nagyobb, csillogóbb, szebb, ízletesebb, monumentálisabb országba utazom, ráadásul annak fővárosába, Párizsa, Európa kulturális központjába, ami után keserű lesz hazajönni. Arra számítottam, hogy az elképzeltnél is jobban le vagyunk maradva a világ fejlettebb feléhez képest. Hatalmasat tévedtem, és egyben el is szégyelltem magam.


Párizs semmivel – de tényleg semmivel! – se fejlettebb város mint Budapest. Nyilván nagyobb, mindenből kicsit több van, és van pár egészen egzotikus meglepetés – sose gondoltam volna, de a Sennelier-ben olyan tollat láttam, amilyet még sose, gyorsan vettünk is kettőt – de ezek messze nem olyan horderejűek, mint az az ember előre elképzeli. Sőt. Túlzás nélkül otthon éreztem magam.
Estefelé újabb nagy kört tettünk a városban. Megnéztük az, École des Beaux-Arts-t, azaz a Párizsi Művészeti Egyetemet. Az 1684-ben alapított intézményben tanult többek között Ingres, Gustave Moreau, Matisse, és azt hiszem egy időben óraadó volt Marina Abramović is. Ha már ott voltunk, próba szerencse módon, megkérdeztük, bemehetünk-e. A biztonsági őrök nagyon jó arcok voltak és beengedtek. A komplexum akkora mint a Budai Vár, és minden köve műemlék. Persze van egy-két modern épületrész, de az összhatásról ordít a több mint 300 évnyi művészettörténet. Röviden beszélgettünk néhány diákkal amiből kiderült: az itt tanuló kb. 500 diák főleg képzőművészeti oktatást kap. Nagyon szabad a struktúra: rengeteg tárgy közül, szabadon választhatnak, aszerint, hogy a féléves projektjüket miként szeretnék megvalósítani.


Az egyetem egyébként egy galériákkal telezsúfolt utcában van. Mindegyik galéria valami egészen specifikus tematika mentén határozza meg magát. Csak zöld képeket forgalmazó vagy csak kék szobrokat bemutató, esetleg csak Afrika északi részéről származó szobrokkal foglalkozó kis galériák ezek.
Sokfelé bolyongtunk a városban, és nem szeretnék minden apróságra kitérni, csak egy élményt osztanék meg, mielőtt lezárom ezt a fejezetet.
Megnéztük a még építés alatt lévő Les Halles nevű közösségi teret. Még nincs befejezve az épület, de egyszer majd ötmillió dolgot csinálhatnak itt a párizsiak. A már megépült rész egy félkész pláza. Az üzleteket már kinyitották, de a burkolást még nem fejezték be. Teljesen "skizofrén" érzés a szokásos plázagiccs és az olajos kábelek kontrasztja. Mintha egy szívműtétet látnánk: a szív már dobog, de a mellkas még nyitva van. Vagy mint egy arcműtét: néhol már felkerült az új bőr, de a legtöbb helyen belátni a koponyáig. A valóság, csövek és drótok képében, még látható a legtöbb helyen, és nem fedte el a plázákra jellemző, tökéletességet imitáló maszk.

befejezés következik



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése