20170301

Háznövesztés

Amikor 14 évesen gimnáziumba kerültem, semmi mást nem csináltam, mint elszálltabbnál elszálltabb dolgokat rajzoltam.
Egy alkalommal megkérdezték az osztálytársaim, hogy éppen mi készül. "Olyan házak, amiket nem mi építünk, hanem az elképzeléseinknek megfelelően nanorobotok húznak fel. Szóval mintha növesztenénk őket!"
Az egész osztály rajtam nevetett. Mindenki. "Nőnek a házak mi, Krizbó?". A 20 perces szünetben kisírtam magam a wc-n, és két dologra gondoltam: az egyik hogy mindneki elmehet a francba, a másik pedig, hogy előbb utóbb úgyis igazam lesz!
Előtte sem volt egyszerű a vergődésem a közoktatásban, utána viszont csaknem lehetetlennek tűnt, hogy sikerül, és kizárólag a Novus Gimnáziumnak, és az ott tanító nagybetűs Tanárok kitartásának, szeretetének és bizalmának köszönhetem, hogy érettségit szereznem.
Már egyetemista voltam, mikor még mindig félve néztem az ajtót, nem jelenik-e meg a Móriczos matektanárom az ajtóban azzal, hogy valami tévedés történt, és vissza kell mennem a középiskolába. Nem hazudok, tényleg így volt: az első félévben őszintén rettegtem ettől.
Aztán legutóbb farsangkor, öltönyben látogattam el a Móriczba: vendégként mentem vissza. A grafikámért tiszteletjegyet kaptunk, én és anyukám. Szürreális volt, hiszen Anyut legutoljára akkor láttam a Móricz folyosóján, mikor éppen kicsapni készültek. Az utolsó évem végén jártunk, és anyámat azzal hívta fel a mindig nagyszerű Judit tanárnő, hogy baj van velem. Mondjuk úgy, eléggé ki voltam borulva a már említett matektanárra.
Most farsangkor ücsörögtem egy darabig a székben, amiben 2003-ban is ültem, a földből kinövő házakat rajzoltam, és azt hiszem valami helyrebillent bennem.
Ma pedig találtam egy 2016-os videót arról, hogyan fogunk számítógéppel tervezett házakat növeszteni, és hogyan terveztetünk algoritmusokkal struktúrákat. Szóval ja. Elmehetnek a fenébe! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése